Kórház...

Szóval esküvő után bementem a kórházba az újdonsült férjemmel, hogy meglátogassuk Mamát. Gondoltam hátha jobb kedve lesz, hogy láthatott férjhez menni. Apu mondta, hogy nincs jól, de aztán ledöbbentem, hogy mennyire. Teljesen szótlan volt, csak feküdt, még a fejét sem fordította felénk. Nem akart inni sem, nemhogy beszélni. Kerestem egy nővért, hogy megtudjam mi történt, de hát hogy is mondjam, nem volt túl segítőkész :( Úgy kellett belőle kiszednem mindent, mert ő nem tudta, hogy mit mondjon. Amikor visszaértünk Apuékhoz, mondtam neki, hogy mi történt, teljesen magába zuhant szegény, hogy ő ezt nem érti, stb... Tipikusan az az érzésem volt, hogy már nem lesz sokáig köztünk Mama :(
Másnap délután kérdezgettem Öcsémet, hogy mi hír a kórházból, hiszen tudtam, hogy Apu vasárnap mindig bemegy hozzá. Titkon reméltem, hogy azt mondja majd, minden rendben, evett, ivott, beszélgettek. Sajnos nem így lett, megtudtam, hogy amikor hazaért, ha lehet még inkább magába volt zuhanva, nem akart beszélni róla és ezt tiszteletben is tartottuk. Gondoltam majd hétfőn felhívom, hogy hátha elmondja (szoktunk telefonon is beszélni a Mamáról).
Aztán este 8 körül, amikor beszélgetem épp Öcsémmel, mondja, hogy megcsörrent a telefon és szte nagy a baj... A kórházból jött a hívás, minden reményünk elszállt :( Azonnal tudtam, hogy mi történt és szinte 1 percen belül hívott is Apu, hogy segítsek intézni, mert neki ehhez nincs ereje...
Egy hihetetlen pocsék éjszaka után, egy hihetetlen pocsék nap következett, minden összejött :( Sok mindent megtudtam a miértekről, meg a sejtett hogyanokról és valahogy azt érzem, hogy ennek így kellett lennie. Persze vannak dolgok, amik ha nem történnek meg, akkor talán most is köztünk lenne, de ezen nem agyalok, mert ez legkevésbé sem segít most. Inkább becsülöm benne a kitartást, hogy a körülmények ellenére eddig kitartott, küzdött, mert valljuk be, hogy 83 évesen 4 csípő műtétet nem sokan vállalnak be, még az oly kecsegtető ígéretek miatt sem... Szóval minden tisztelem az övé, mert megmutatta, hogy bár néha lejtőn érezzük az életünket, van egy pont ahonnan nem szabad lejjebb menni, igenis fel kell kapaszkodni, minden erőnket bevetve.
Most már túl vagyok az ügyintézésen, hamarosan elmehetünk a hamvakért, és remélhetőleg Apu is szép lassan megnyugszik, nem fog minden egyes Rá emlékeztető dolgon sírva fakadni. Hosszú lesz ez a pár hét még :(

Mama és Bence 2008. augusztusában