2013. október 18., péntek

Betegségek...

Vasárnap elment a hangom, szerdán kaptam csak vissza. Szerdán jött a némaság helyett a köhögés, csütörtöktől pedig a torokfájás... Bence még mindig köhög, hangja kicsit reszelős még, de alakul... Félek, jövő héten Kata következik :(
És még csak most kezdődött az ősz...

2013. október 14., hétfő

Lélek és test...

Mostanában egyre betegesebbek vagyunk. Igen, így családilag. A nátha már szeptembertől kezdve folyamatos, napi rutinná vált a reggelt úgy kezdeni, hogy orrszívás, vitaminok beadása... Homeóst is próbáltam 3 hétig, eredmény nem volt, így kidobott pénznek nyilvánítottam... Volt itt a náthán kívül hányás, hasmenés is, most épp a köhögés, kifakadt fül (2x is és egyikről sem panaszkodott, hogy lehetséges ez? mindkétszer csak a véres váladékot láttam a fülében) és rekedtség van napirenden. Ismét dokihoz megyünk, mostanában minden hétre jut egy ilyen látogatás...

Eddig megmosolyogtam magamban azokat a kijelentéseket, hogy azért vagy beteg, mert valamilyen lelki bajod van. Persze, persze, nem vagyok egy hej de életvidám ember, az elmúlt hetek történései legkevésbé segítettek ilyenné válni, de azért nagyon pesszimistának sem mondanám magam. Nem esek depibe, inkább csak visszahúzódom, mérgelődöm magamban, aztán túl lépek rajta és intézem, amit kell. Nem mondom, hogy hiszek ebben a nézetben, inkább csak elgondolkodtam rajta, hogy talán mégis lehetséges. Most hogy szinte folyamatosan beteg vagyok, kicsit úgy érzem lemerültem. Vagy inkább lelkileg kimerültem? Úgy érzem mindent nekem kell intéznem, hogy bármit is szeretnék elintézni, a sors közbe szól. Persze közben ott van, hogy Bence dolgai sem könnyítik meg az életünket. Szeretnénk neki a lehető legtöbbet megadni a fejlesztésekből most, amíg még van időnk. Szeretnénk megkönnyíteni az életét, elkezdeni használni a kártyákat, de mindezt hogyan? Nem kaptunk még segítséget sem hozzá. Majd egyszer lesz tréning... Oké... Szóval, hogy egy kicsit képbe kerüljek elkezdtem olvasgatni blogokat, információs weboldalakat, alapítványi oldalakat az autizmusról. Néha elfog a kétségbe esés, hogy te jó ég, hogy lesz ebből a gyerekből akadályokat jól vevő iskolás? Hogy fogjuk mindezt véghez vinni, ha húzzák az időt? Ha nem történik semmi? Ha nem kapunk addig sem semmilyen információt arról, hogy mit is tehetnénk mi itthon? Senki sem mutatta meg, hogy mit és hogyan kell le reagálni nála, ahhoz hogy könnyebben szót értsünk vele. Kérdezgetem, de senki sem tud konkrét tanácsot adni. Menjek el szülőtréningre. Mennék... De mikor és hogyan?

Olvasgatom a hasonló cipőben járó szülők blogját, hogy ők milyen nehézségeken mentek át, hogy náluk milyen megoldások váltak be, hogy ők hova tudtak fordulni, ha problémájuk volt. Emlékszem 2 éve úgy mentem a NevTanba, hogy mondják már meg, mit csinálok rosszul, hogy nem értek szót a saját fiammal? 2 éve! 2 év alatt senki sem tudta megmondani, hogy mit is kellene tennem, ha nem figyel rám, ha meg sem hallja, amit mondok. Fel kell emelnem a hangom, hogy meghalljon. Hétvégén rádöbbentem, hogy enélkül mennyire nem tudok vele mit kezdeni. Nincs hangom, még a suttogás is fáj. Próbáltam mutogatni, mókás volt, ahogy eleinte nem értette, aztán 1-2 alkalommal volt sikerélményünk is. De idegesítette, hogy nem mondok semmit, így inkább nem is figyelt rám. És ez engem is frusztrált... Márpedig ördögi kör, mert ha nem kímélem a hangom úgy hogy nem suttogok, nem beszélek, akkor csak rosszabb lesz, így viszont a gyerekek nem értik mit szeretnék és csak mérgesek lesznek, hisztizni fognak, jobb esetben csak faképnél hagynak...
Szóval szembesültem vele megint, hogy most milyen jól jött volna a kommunikációs kártya...

Amikor lélekben már elfogadtam, hogy ez van, Bencének speckó terápia kell, oda is el kell vinni,emiatt sem lesz egyszerű az életünk, stb. akkor bejött még az is hogy új munka, nem lehet elsőre táppénzzel kezdeni, sőt egy jó darabig lapítanom kéne ilyen szempontból, a munkaidőről pedig ne is beszéljünk inkább. Jóval kevesebbet fogom látni a gyerekeimet, ami igencsak nyomaszt.

Minden nap igyekszem észre venni a jót. Úgy mindenben. Talán ez kicsit segít átlendülni a nehézségeken. Bence most egész jól viselkedik, kicsit könnyebb vele szót érteni, Katával is egyre hosszabb időre játszanak el sírás nélkül. Látom, hogy a kicsi mennyivel másképp fejlődik, mint a nagy, hogy vannak dolgok, amiket a nagy még mindig nem tud, de a kicsi már igen. Ez persze nem baj, nem tesszük szóvá előttük, csak úgy magunk között megjegyezzük, és már már mintha teljesen normális dolog lenne, csak úgy észrevesszük. Sosem hánytuk Bence szemére, hogy Kata ezt már tudja ő miért nem, még a diagnózis előtt sem... Érdekes pl. hogy míg Kata mindenből kettőt vesz, hogy tudjon adni Bencének is, Bence csak akkor teszi ezt, ha valamiről tudja hogy nem szabad. Pl. ebéd előtt kekszet csak akkor ad Katának is, ha ő is szeretett volna enni belőle :) Egyre gyakrabban látom, hogy csak úgy odamegy Katához és megöleli, mondja neki hogy "szeretszeret", Kata meg persze ellöki magától, mert nem érti az egészet, néha sírva is fakad, mert azt hiszi, hogy Bence bántani akarja. Sajnos eltanulta tőle a verekedést is, és persze a  határozott "nem" is megy, ha kérek tőle valamit. Sőt már Kata is mondja sértődötten, hogy "nemkelljudi/kesz/joggujt", ha esetleg nemet mondtunk neki és nem ért egyet velünk  :)
Tegnap úgy nevettem, mert idejött hozzám a kiscsaj, rászóltam (suttogtam konkrétan), hogy ne borogassa a kukát, persze jött a nem, a 6.-nál már persze bepöccentem, és erélyesebben rászóltam (volna, de hangom nem lévén Apa kisegített :D ), mire besértődött és azt az arcot, amikor potyogtak a könnyei és én meg hívtam magamhoz, hogy jaj gyere már megölellek és láttuk az arcán, hogy szeretett volna jönni, de hát milyen dolog ez már, hogy megsértették és még ő tegyen szívességet azzal, hogy odajön és hagyja magát megvigasztalni  :D Szóval ezt a gondolatsort le lehetett olvasni az arcáról, majd úgy döntött, hogy akkor ő most megbüntet engem és akkor nem jön oda hozzám, inkább elmegy és megvereti magát Bencével :D :D (ergo bemegy Bence szobájába, hogy 20 másodperc múlva sírva jöjjön ki onnan) És ilyenkor ne nevessen az ember a gyerek arcába :D