Étkezési szokások...

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem mindenki szereti eldönteni, hogy mit mikor és hogyan ad a csemetéjének. Ez alól nem vagyok én sem kivétel. Határozott elképzeléseim vannak Bence etetésével kapcsolatban.
Kezdhetjük az Apósom-féle kekszezéssel. Fel áll a szőr a hátamon, amikor tömi vele a gyereket pl. ebéd előtt. Beletette a kekszet egy tálba, feltette a tálat az ágytámlájára. Bence tudja, hogy ott van és nem röstell kunyizni belőle. Ez akkor bosszantó, ha a határozott kérésem ellenére, miszerint ne adjon neki, mert nem fog vacsizni, mégis odaadja Bencének, mondván de hát kéri. Igen, kunyizza, mert tudja, hogy akkor fog kapni. Kap Bence kekszet, de csak 10 órai/uzsi vagy ebéd után. Szerintem ez így van jól, akárki akármit is mond.
Folytathatom a játszótéren kisgyermekével ülő anyukával. Chipset evett a kislányával, Bence persze egyből kiszúrta. Én szóltam Bencének, hogy nem kunyizunk, és próbáltam elterelni a figyelmét más felé. Mondtam a kedves anyukának, hogy mi ilyet nem eszünk, köszönjük, mert már kínálta is Bencét. Persze anyuka kapott az alkalmon, mikor Bence ismét arra somfordált és adott neki. Azt hittem, felrobbanok! Aztán persze kérdezte, hogy adhat-e még neki, majd mondta, hogy dehát ez csak sós chips. Oké, én meg csokoládéval fogom tömni az ő gyerekét. Bence innentől kezdve állandó vendég volt a hölgynél, már ki is akarta magát szolgálni. Én nem értem, azzal eteti a gyerekét, amivel akarja, senkinek semmi köze hozzá, de az én gyerekemet, meg én etetem úgy, ahogy azt jónak ítélem meg. Nem az a pár szem chips a problémám, hanem az elv. Van itthon chips, jómagam szoktam enni (rám is férne egy kis hízás már), de a gyereknek szerintem legkevésbé sincs szüksége túl sok sóra és cukorra. Én úgy etetem Bencét, hogy azért kap édességet is, de inkább gyümölcs formájában. Csokit nem is nagyon kapott a pár napja elkezdett túrórudiban lévőn kívül... És ha rajtam múlik, akkor ez még jó darabig így lesz. Ráér később is csokizni, chipsezni. Most veszik fel a saját étkezési szokásaikat, ilyenkor könnyebb őket ránevelni arra, hogy ne a túlzottam édes, sós dolgokat egyék. A túrórudit is csak azért vezettük be, mert a bölcsiben kapnak. no meg kinderpinguit is. Utóbbit itthon tuti nem fog kapni még egy jó darabig. Nálunk az édesség, mint olyan, nem létezik. Azért eszünk, mert éhesek vagyunk, lehetőleg nem nasizunk. Ezt szerencsére a bölcsiben is tartják, így nekem nem lesz nehéz dolgom erre nevelni Bencét. Az tény, hogy így én sem tudok nasizni, mert akkor Bencének is adnom kéne, dehát ez így fair ;) A minap szembesültem vele, hogy azért nem volt hiábavaló a nevelésem, ugyanis Bence nem ette meg nutellás palacsintát. Túl édes volt neki, valószínűleg túl sok krémet tettek bele :)
A lényeg, hogy baromira idegesít, ha mások a határozott kérésem ellenére olyan ételekkel tömik a fiam, amire én úgy gondolom, nincs szüksége. Fejlődő szervezetének inkább táplálóbb ételek kellenek és nem pedig tápérték nélküli kalóriabombákra.
Ufff...

Haladunk...

Igen, haladunk, ugyanis ma már nagyon jól érezte magát a bölcsiben. Tegnap teljesen magamba voltam roskadva, elmondhatom, hogy az elmúlt másfél hét legrosszabbja volt. Egy anyának az a legrosszabb, amikor el kell válnia a gyermekétől. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Aztán egy jóbarátnak ki tudtam sírni magam. Rengeteget segített, el sem tudom neki mondani, mennyire jól esett. Ezt nem lehet szavakba önteni. Nem azonnal jött a megkönnyebbülés, hanem órákkal később. Ma, amikor mentem Bencéért, éppen uzsizott. Szólt a gondozónő, hogy nézzek be, de csak úgy hogy a gyerek ne vegyen észre. Nagyon jó volt látni, hogy tömi a szájába a kenyeret, hogy bohóckodik közben a gondozónővel, egyszerűen, hogy jóízűen evett. Aztán amikor végeztek az evéssel, kihozták nekem. Fülig érő szájjal szaladt oda hozzám és vetette magát a karjaimba. Eddig ilyet csak Apával csinált, amikor hazajött a munkából, de most hogy bölcsizünk, már én is hiányzom neki és legalább akkora örömmel fogad, mint egykor Apát. A napi beszámolót hallgatva, hihetetlenül büszke voltam (vagyok) a fiamra: nem volt ma már 2 labdával, sírva járkálás az udvaron, hanem egész nap csak pörgött, szó nélkül elaludt, mindent megevett. Egy rossz szava nem volt ma. Ez a jó hír teljesen feldobott, fel kellett hívnom azonnal Apát, hogy elújságoljam neki. :) Ez segített a tegnapról maradt kevés depimet is eltüntetni, határozottan jobb kedvem lett. Sokkal jobb.
Tegnap este Apával töltöttek 5percet kettesben, anélkül, hogy engem hiányolt volna. Ez nagy előre lépés, mert az elmúlt másfél hétben nem volt hajlandó még csak odamenni sem hozzá. Ha Apa közeledett, hogy pl puszit adjon neki vagy csak megsimogassa, Bence már bújt is hozzám elhaló hangon... Nem jó ez így, remélem hamarosan visszatér a régi önmaga és ismét nagyokat fognak birkózni.

És még mindig...

...beszokunk a bölcsibe. Itthon meg minden a feje tetején áll. Bence már eljutott odáig, hogy nem hajlandó oda sem menni az Apjához. Nem etetheti, nem itathatja, nem fürdetheti, stb... Én meg már kezdek kikészülni, hiszen igaz, hogy Bence nincs velem délelőtt, de délután kiharcolja magának duplán is a kihagyott odabújást, puszilgatást, játékot. Anya nem mehet sehova, ami távolabb van tőle, mint 2 méter. Ha annak idején tudtam volna, hogy ilyen hatással lesz rá ez az egész bölcsi mizéria, akkor lehet bele sem vágok, maradtam volna itthon a fenekemen vele. Lelkiismeret furdalásom van, hogy én okoztam nála ezt a gyökeres változást, hogy én vagyok az oka annak, hogy verekszik, tombol, hisztizik, bújik ezerrel a nyakamba és senki, de senki ne is szóljon hozzá, hacsak az a valaki nem én vagyok.
(Ráadásul tegnap ráálltam a mérlegre, kár volt :( A látott számjegyek sem tettek jót a lelkemnek :( )
Vannak persze pozitív dolgok is mostanság. Megtanult pl terpeszállásban menni, illetve körbe-körbe sétálni. Egyre többször iszik pohárból, sőt néha elfogadja már a gyümölcslevet is itthon. Elkezdett enni a bölcsiben is, bár sztem csak a sok sírástól kifárad és megéhezik, de a lényeg, hogy elfogadja az ételt a gondozónőktől is. Ma már aludt is egy órácskát a bölcsiben, még balhézni is elfelejtett szunya előtt ;) Állítólag hetekig eltarthat ez a viselkedésbeli változás, azért remélem, hogy hamarosan visszakapom az én eleven, minden lében kanál Nagyfiamat...

2 éve...

...október 5-én reggel tudtam meg, hogy hosszú várakozás után végre egy pici élet növekszik a méhemben. Bence azóta minden nap emlékeztet rá, hogy megérte várni és orvostól orvosig járni...
Most találtam ezt a verset, mindenki figyelmébe ajánlom, de azon sorstársaimnak leginkább, akik hasonló cipőben járnak most, mint anno én is voltam.

Reményik Sándor: Kegyelem 
 

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.