És még mindig...

...beszokunk a bölcsibe. Itthon meg minden a feje tetején áll. Bence már eljutott odáig, hogy nem hajlandó oda sem menni az Apjához. Nem etetheti, nem itathatja, nem fürdetheti, stb... Én meg már kezdek kikészülni, hiszen igaz, hogy Bence nincs velem délelőtt, de délután kiharcolja magának duplán is a kihagyott odabújást, puszilgatást, játékot. Anya nem mehet sehova, ami távolabb van tőle, mint 2 méter. Ha annak idején tudtam volna, hogy ilyen hatással lesz rá ez az egész bölcsi mizéria, akkor lehet bele sem vágok, maradtam volna itthon a fenekemen vele. Lelkiismeret furdalásom van, hogy én okoztam nála ezt a gyökeres változást, hogy én vagyok az oka annak, hogy verekszik, tombol, hisztizik, bújik ezerrel a nyakamba és senki, de senki ne is szóljon hozzá, hacsak az a valaki nem én vagyok.
(Ráadásul tegnap ráálltam a mérlegre, kár volt :( A látott számjegyek sem tettek jót a lelkemnek :( )
Vannak persze pozitív dolgok is mostanság. Megtanult pl terpeszállásban menni, illetve körbe-körbe sétálni. Egyre többször iszik pohárból, sőt néha elfogadja már a gyümölcslevet is itthon. Elkezdett enni a bölcsiben is, bár sztem csak a sok sírástól kifárad és megéhezik, de a lényeg, hogy elfogadja az ételt a gondozónőktől is. Ma már aludt is egy órácskát a bölcsiben, még balhézni is elfelejtett szunya előtt ;) Állítólag hetekig eltarthat ez a viselkedésbeli változás, azért remélem, hogy hamarosan visszakapom az én eleven, minden lében kanál Nagyfiamat...