Haladunk...

Igen, haladunk, ugyanis ma már nagyon jól érezte magát a bölcsiben. Tegnap teljesen magamba voltam roskadva, elmondhatom, hogy az elmúlt másfél hét legrosszabbja volt. Egy anyának az a legrosszabb, amikor el kell válnia a gyermekétől. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Aztán egy jóbarátnak ki tudtam sírni magam. Rengeteget segített, el sem tudom neki mondani, mennyire jól esett. Ezt nem lehet szavakba önteni. Nem azonnal jött a megkönnyebbülés, hanem órákkal később. Ma, amikor mentem Bencéért, éppen uzsizott. Szólt a gondozónő, hogy nézzek be, de csak úgy hogy a gyerek ne vegyen észre. Nagyon jó volt látni, hogy tömi a szájába a kenyeret, hogy bohóckodik közben a gondozónővel, egyszerűen, hogy jóízűen evett. Aztán amikor végeztek az evéssel, kihozták nekem. Fülig érő szájjal szaladt oda hozzám és vetette magát a karjaimba. Eddig ilyet csak Apával csinált, amikor hazajött a munkából, de most hogy bölcsizünk, már én is hiányzom neki és legalább akkora örömmel fogad, mint egykor Apát. A napi beszámolót hallgatva, hihetetlenül büszke voltam (vagyok) a fiamra: nem volt ma már 2 labdával, sírva járkálás az udvaron, hanem egész nap csak pörgött, szó nélkül elaludt, mindent megevett. Egy rossz szava nem volt ma. Ez a jó hír teljesen feldobott, fel kellett hívnom azonnal Apát, hogy elújságoljam neki. :) Ez segített a tegnapról maradt kevés depimet is eltüntetni, határozottan jobb kedvem lett. Sokkal jobb.
Tegnap este Apával töltöttek 5percet kettesben, anélkül, hogy engem hiányolt volna. Ez nagy előre lépés, mert az elmúlt másfél hétben nem volt hajlandó még csak odamenni sem hozzá. Ha Apa közeledett, hogy pl puszit adjon neki vagy csak megsimogassa, Bence már bújt is hozzám elhaló hangon... Nem jó ez így, remélem hamarosan visszatér a régi önmaga és ismét nagyokat fognak birkózni.