Szerencse?

Nézzük először is Bence állapotát.  A tegnapi katasztrofális helyzet után ma reggel úgy ébredt Bence, hogy nem volt az orrán elkenődve semmi, nem szörcsögött, mikor a kakaóját itta. Örülök, bár nem mertem elhinni, így azért egy orrszívást még megejtettem nála. Nem örült neki, de hát Anya nem dől be megint. Sós orrcsepp kellett kevés és jó részt csak azt szívta ki az orrszívó. A stressz hatására, amit az orrszívás okozott, elkezdett kicsit köhögni. Egyenlőre nem kellett orrot törölni, remélem ez mától így lesz megint... Persze azért lekopogom, hogy most alakulóban van az egészsége :) Este megyünk dokihoz, meglátjuk, mit mond majd.
Ismét meglepődtem, hogy néhány apuka mennyire nem veszi ki a részét a gyereknevelésből, illetve a háztartásból. Ebben úgy érzem, hogy szerencsés vagyok, Apa hozzáállása úgy általában mindenhez teljesen rendben van számomra. Reggel kávét főz (ő kel hamarabb, én viszont sokáig kómázok), amit meg is kapok az ágyban fekve. Bencét is kivette az ágyból és áthozta, hogy a már odakészített kakaót megihassa (most már Bence önállóan jön át). Ha kell pelenkázza Bencét, mindegy hogy kakis vagy éppen csak pisis az a pelus. Néha még az etetésre is be lehet fűzni, ha nekem olyan elfoglaltságom van, ami miatt nem tudom megtenni. De úgy általában, ha megkérem, hogy adjon Bencének egy joghurtot, akkor megteszi. Mikor megyünk bölcsibe, én még kávét szürcsölve próbálok ébredezni, ő meg már fel is öltöztette Bencét, nekem már csak magam kell összeszednem, mire indulásra készek (általában még rám várnak). A fürdetés már jó ideje kettejük programja, addig én teszek veszek a lakásban, összepakolok, kakaót készítek, szobát elő készítem az öltözéshez. Ha kell Apa előveszi a porszívót, általában együtt takarítunk, ő porszívózik én pakolok fel a földről, majd kezdem a felmosást. Ha szükséges elindítja a mosógépet, kitereget, ha kellett akkor vasalt is. Haza felé jövet, elmegy boltba, ha nekünk nem sikerült vásárolni és felhív, hogy mi kell... Ha kell vacsit készít, segít a főzésben, ha valamit meg kell csinálni, mert elromlott, akkor megcsinálja. Sorolhatnám napestig, hogy mi mindenben segít és úgy érzem, hogy ezt sosem tudom neki eléggé meghálálni. Olyan világban élünk, ahol a férfi dolgozik, az asszony mos-főz-takarít-gyereket nevel. Ezek az elvárások, mégis az én párom fittyet hány erre és ott segít, ahol tud. Persze néha én is morci vagyok rá, hogy miért nem csinálja ezt vagy azt meg ő. Vagy miért nem nézhetek én is fél órát tv-t úgy, hogy ne kelljen mással foglalkoznom, hiszen neki ott a Forma1, a Híradó (na jó van, hogy 3 csatornán nézi meg a híreket, mert közben Bence odarohangál és figyelmet kér tőle), nekem viszont nincs ilyenem. Aztán ráeszmélek, hogy másoknak még ennyit sem segít a párjuk! Az enyém a napi munka után, amikor hazajön leül Bencével játszani és csak a közös vacsi után megy híreket nézni. Ismerek olyan apukát, akinek nem a család az első, hanem a kocsma, a haverok. A felesége nem számíthat arra, hogy fürdetésre hazaér, vagy a hétvégét együtt töltik érdemben (mert hogy az nem együtt töltött hétvége, hogy anyuka ugyanúgy el van otthon, mint hétköznap, Apuka meg veri a számítógépet, elvárja az ebédet, majd este elmegy inni a haverokkal, esetleg visszaül a gépe elé). Apukát idegesíti a gyerek. Apukát ne keltse fel éjjel a síró kölök, mert mérges lesz. És különben is az a gyerek legyen mindig kussban, meg se pisszenjen, legyen láthatatlan. Nálunk ilyen nincs, ezért érzem magam megtisztelve, hogy van valakim, aki ennyire figyel ránk.
Remélem, hogy ő is tudja, mennyit jelent nekem ez, hiszen nincs a családban senki, aki bármi módon segített volna vagy segítene, ha kell. Mikor Bence megszületett, nem jött a családból senki ebédet hozva, nem kérdezte senki, hogy tud-e segíteni. Apa viszont intézte a papírokat, ebédet főzött, mosott, vasalt, vásárolt, egyszer sem panaszkodott, hogy nem tudott ledőlni délután vagy  leülni a számítógéphez 5 percre sem. Amikor csak alkalmunk van, együtt megyünk sétálni, együtt töltjük a hétvégét, nincs kocsmázás, nagy buli (és nem azért, mert nem tudunk elmenni, hanem mert már nem is kívánjuk). Van néha haverozás, de semmi sincs túlzásba víve...
Ezért érzem magam nagyon szerencsésnek...