Kórházi rémálom...

Íme az ígért beszámoló a kórházban töltött napjainkról:

Amikor szombat délután végre hazajöhettünk, el sem tudjátok képzelni, mekkora megváltás volt ez mindannyiunknak. Szegény Bence sem tudott aludni ott rendesen (az első nap 4x20percet aludt nap közben), mert ugye a szobatársunk is beteg volt, meg hát gyerek, szóval hangosan játszott néha, amikor elfelejtette, hogy Bence alszik éppen. Aztán volt, hogy a nővér caplatott be, nem kis hangerővel, de volt hogy a takarítónő intézte a dolgát tekintet nélkül ránk... Az első 2 nap infúzión volt Bence, emiatt ágyhoz volt kötve, állandóan figyelni kellett a csövet, nehogy rátekeredjen vagy meghúzza és hogy csöpögjön is a "lé". Szegénykémet esténként vették csak le az infúzióról 1 órára, hogy sétálhassunk picit. Nem volt egyszerű egy ekkora gyereket az ágyban tartani, lefoglalni, etetni... Nem volt sem etetőszék Bencének, sem ágy a szülőnek, aki éjjel-nappal ott van a gyerek mellett (lényegében a nővérek dolgát végezve). Míg a nővérek ugye 12 óránként váltották egymást, addig a szülőnek napi 24 órán keresztül egy széken vagy kemping ágyon kellett gubbasztania.
Hajnali 1 körül keltünk Bencéhez csütörtökön, amikor hűtőfürdő után már a lázcsillapítót sem vette be, egyből visszabukta a sírás miatt. Ekkor döntöttünk úgy, hogy akkor ügyeletet hívunk. Ki sem jött orvos, hanem telefonon keresztül mondták, hogy menjünk be a kórházba és szinte megvetően válaszolt a csaj a kérdéseimre (na ez baromira rosszul esett, sztem egy aggódó szülőnek erre van legkevésbé szüksége).
Csütörtökön, mikor felvettek minket éjjel (3 - fél 4 körül), akkor épp nem volt lázas Bence, így nem kellett lázcsillapítót adni neki csak infúziót, viszont nappal ismét felszökött neki, így újabb szúrás árán vettek le neki vért egyéb vizsgálatokra... Szerencsére az után már nem kellett neki több gyógyszer, mert nem lázasodott be a kórházban (itthon is már csak hőemelkedése volt).
Szóval hajnali 1 órától nem aludtam egy percet sem és akkor már délután volt, mikor mondták, hogy maradunk ha törik, ha szakad... Totál kiborultam és mindenképpen haza akartam vinni Bencét még aznap... Apa teljes mellszélességgel mellettem állt ebben is, pedig tiltakozhatott volna, hogy térjek észhez, ez nem jó ötlet, de nem tette, mert totál megbízott a döntésemben, hiszen ápolónő voltam. Aztán amikor látta, hogy totál ki vagyok készülve a fáradtságtól és az egész betegségtől, akkor mondta, hogy ő bent marad éjszakára Bencével, én menjek haza aludni (Apát haza zavartam reggel, mondván legalább ő aludjon). Na, ekkor még jobban kiborultam, hogy én, a gyerek anyja, otthagyom a gyerekem a kórházban "egyedül" az Apjával. Az én dolgom lett volna ez és nem az apjának és én még erre sem voltam képes. Lelkifurdalásom volt ezerrel, utáltam magam amiatt amit tenni készültem. Szóval totál kész voltam, de muszáj volt belemennem, mert be kellett látnom, hogy más megoldás nem nagyon van. Az szóba sem jöhetett, hogy Bencét otthagyjuk a nővéreknek, hogy kikössék, esetleg ha felébred sírjon utánunk, és ne legyen ott mellette egyik szülője sem.
Mondanom sem kell, hogy nem aludtam túl sokat éjjel, óránként ébredtem fel, hallottam néha gyerek sírást, meg voltam róla győződve, hogy Bence volt, ami persze nem lehetett. Apa sem aludt éjjel egy hunyásnyit sem, hiszen figyelni kellett az infúziót, nehogy ráfeküdjön... A kemping"ágy" amit kapott Apa, nyikorgott, így nem tudott megmozdulni sem, anélkül, hogy fel ne ébresztett volna mindenkit a szobában... A legszebb az egészben az volt, hogy a házirendben megtiltották, hogy a szülők bevigyenek egy szivacsmatracot, ahol alhatnak éjjel!!! Az indok: gátolja a szobák tisztántarthatóságát és a közlekedést... Én hülye komolyan is vettem ezt a szabályt, de Apa mondta, hogy este látta, hogy a többi szülő tojt erre a szabályra. Persze péntek este mikor jött váltani, akkor meg elfelejtette elhozni magával az itthon lévő szivacsmatracot.

A péntek éjjel már jobban telt, mert nem kellett Bencének infúziót kapnia, eleget ivott napközben is és éjjel is, így apa végre tudott egy keveset aludni. Az én éjszakám is picit jobb volt, bár az idegesség miatt nehezen aludtam vissza, ha már egyszer felébredtem. Szombat hajnali 6kor már fent voltam, összepakoltam gyorsan néhány cuccot, amire szükség volt és 7 körül elindultam, hogy még a kisvízitre beérjek és halljam, hogy mit mond a doki. Nagyon-nagyon reménykedtem benne, hogy végre hazaengednek minket, hiszen nem volt már lázas Bence, evett-ivott eleget, így infúzióra sem volt szüksége már. Látványosan javult, így minden esélyünk meg volt rá, hogy hazajöhetünk. Még 1 eredményt meg kellett várnunk és mivel az is rendben volt, így elengedtek minket, délben megkaptuk a zárót, üzentem Apának, hogy jöhet, már csak arra vártunk, hogy felébredjen szegény.
Ki tudja, mennyit fogytunk az idegeskedés miatti hasmenéstől és nem evéstől. Az a 3 nap kész rémálom volt. Senkinek nem kívánom! Ha Bence ébren volt, nem lehetett mellőle elmenni még WC-re sem, mert pillanatok alatt képes volt a csövet megrángatni. Az meg, hogy esetleg a büfébe lemenjek, egészen lehetetlen volt.

Kész katasztrófa, ami a László kórházban van... Etetőszéket kértem,mire kinevettek a nővérek, ott ilyen nincs ne is keressek! Elkerekedett szemekkel kérdeztem, hogy ez nem egy gyerek osztály? A válasz persze az volt, hogy nincs rá pénz.
Amikor hazajöttünk letettük 4 körül Bencét aludni és fél 7kor úgy kellett felkelteni, hogy enni-inni kell és hogy este ne randalírozzon sokáig. Éjjel meg csak hajnali fél 5kor kelt enni, aztán aludt is tovább. Ennyire ki volt ő is már fáradva a sok nemalvástól! Persze mi is úgy aludtunk éjjel, mint a bunda, 9kor kelt fel az egész család vasárnap reggel...