Magánélet...

Apával mindig poénkodtunk, hogy mi lesz ha felnő Bence. Lesz ajtó csapkodás, nem vagy az anyám/apám, nem szeretlek mert nem engeded meg ezt vagy azt, stb. Ez ugye a pubertáskor, de talán még a dacolós korszak része is lehet, gondoltuk hogy azért lesz még pár évünk, amíg esetleg szembesülnünk kell azzal, hogy a fiúnk szeretné a saját életét élni.
Hát ma elgondolkodtam, hogy lehet hamarabb jön el ez a nehéz korszak ugyanis ma délután Bence igen érdekes dolgot tett. Nem rég ébredt fel a déli alvásából, kapott egy joghurtot és némi pogácsát rágcsálnivalónak... Én közben tettem vettem a lakásban, egyszer csak meghallottam, hogy nyög. Ránéztem hát, hogy jól sejtem-e hogy ismét pelust tölt, guggolt a szobájában közben persze a szájába tömte az ételt. Kérdem tőle, hogy kakilsz Bence? A válasz persze az volt, hogy nem és ahogy mentem be, fel is pattant, megfordÍtott és szó szerint kitessékelt a szobájából. Még az ajtót is rám csukta. Én a döbbenettől csak álltam és nem tudtam, hogy mit is mondjak :) Időnként bekukkantottam, hogy végzett-e (minden rendben van-e, nincs-e popsikrémmel kidekorálva a szoba), de mindig láttam rajta, hogy jobb, ha visszacsukom az ajtót, mert nem szÍvesen lát bent. Gondoltam akkor, hogy lehet csak éppen a kakilásban nem akarja, hogy zavarjam. Aztán most este ismét magányra vágyott. Mikor bementem a szobájába, hogy megnézzem minden rendben-e, akkor odament az ajtó mögé és közölte velem, hogy "mennyünk". Kijöttem a szobából, mert én naív azt gondoltam, hogy valamit szeretne megmutatni, mert akkor szokott ilyet mondani. De persze nem, az ajtót azzal a lendülettel ismét rám csukta. Azt hittem ehhez még van jó pár évem :D