Konkrét baj nincs, csak meglehetősen kevés ember van, akire
számíthatok... Talán egy kezemen meg tudnám számolni. Hogy mi a baj? Íme
(ne sértődjön meg senki, csak gondolkodjon el, ha esetleg úgy érzi,
hogy megsérteném, hogy tényleg egy picit sincs igazam?):
Bence beteg, de mivel nem lázas, nincs hőemelkedése kénytelen voltam
bevinni a bölcsibe. Egyszerűen annyi melóm gyűlt össze, hogy már nincs
pofám azt mondani a főnöknek, hogy bocs a héten már nem jövök, mert
köhög és folyik az orra a fiamnak. Holnap ismét nem tudok vele otthon
maradni, mert 4 hónapja van időpontom a diabos dokihoz, ha most
lemondom, várhatok újabb 4 hónapot. Apa sem tud otthon maradni vele,
mert kell minden egyes nap szabija a nyári szünetre...
Utálom, hogy nincs senkim, akire rábízhatám Bencét nyugodt szívvel,
tudván hogy jól ismeri, jól fogja magát érezni vele és nem fogom magam
rosszul érezni amiatt, hogy lepasszoltam őt. Mert most rosszul érzem
magam, hogy elvittem bölcsibe, hogy a munka volt az első és nem pedig az
ő egészsége. Van barát, akire gond nélkül rábíznám őt, de egyrészt
ritkán látta Bence, így valószínűleg sírna Bence, ha most hirtelen ő
vigyázna rá, másrészt meg ő is dolgozik. Egyszerűen úgy érzem, hogy
magamra hagytak a barátok, akik azt hirdették annak idején, hogy milyen
jó barátok, barátnők vagyunk. Magamra hagyott a család, mert akire
bízhatnám a fiam, neki most megvan a maga baja, a maga családja és
legkevésbé sem hiányzik neki egy beteg másféléves. A szüleimre sem tudom
bízni, ők is dolgoznak és egyéb okok is vannak... Én is hibás vagyok,
belátom, hiszen jobban kellett volna törekednem, hogy ápoljam azokat a
bizonyos barátságokat, de én nem vagyok az a fajta ember, aki önös
érdekből, erőltetve tart fent egy kapcsolatot a későbbi profit
reményében. Miért mindig én keressem a kapcsolatot velük? Belefáradtam,
hogy mindig én jelentkezem, hogy ekkor vagy akkor ráérek, ők viszont a
kisujjukat sem mozdítják, hogy találkozhassunk. Egy kezemen meg tudom
számolni, hogy egyes barátaim hányszor hívtak fel vagy írtak mélt csak
úgy, érdeklődve hogylétem felől. Arra viszont már nem is emlékszem, hogy
pontosan hányszor is ugrottam, amikor baj volt, vagy segítségre
szorultak.
Elkenődtem...
Utálom magam, hogy a fiamat beadtam bölcsibe, ahelyett hogy otthon
maradtam volna vele és mindent megtennék annak érdekében, hogy
meggyógyuljon végre. R.hadt egy érzés, senki se tudja meg.
Most pedig abbahagyom, mielőtt bárkit is megbántanék (ha még nem
tettem volna meg), mielőtt itt bőgném ki a szememimet a munkahelyemen a
kollégák szeme láttára. A gombóc ott van a torkomban és majd csak akkor
fog elmúlni, ha elmegyek Bencéért a bölcsibe és azt mondják, hogy minden
rendben volt vele, evett-ivott-aludt rendesen. Van erre esély?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése