Már egy ideje tudtuk, hogy farsang lesz, így készültünk rá, nem csak mi, hanem a gyerekeknek is meséltünk róla, velük együtt igyekeztem kitalálni, hogy melyikük mi legyen, mert persze egyik sem tudta. Aztán eljött a nagy nap... Kata beteg, de megengedték a g.nők, hogy levigyük délelőttre 9-12ig, ha már megvan a jelmeze is. Így hát kettesben indultunk el reggel Bencével, nagy ujjongások közepette - az oviba, vittük a nasit, innivalót, jelmezt, arcfestéket is, hogy ha szeretné lehessen neki ijesztő arcot festeni. Út közben beszélgettünk, szóba került a farsang is, még mindig örült, hogy szellem lehet, bár már kifejtette, hogy festéket nem akar az arcára. Megbeszéltük, hogy nem muszáj kifesteni az arcát, ha nem akarja, akkor nem lesz "összefirkálva"... Ezután beértünk az oviba és meglátta, hogy bizony mindenki be van öltözve és láttam rajta, hogy ez neki nem tetszik, nagyon nem :( Igyekeztem szép szóval rávenni, hogy csak vetkőzzünk le, nem kell beöltözni, ha nem akar... Aztán jöttek ki a lányok és kérdezgették, hogy mi lesz és Bence elbújt, a szekrény mögül kiabált ki, hogy semmi. Aztán elmondta nagy nehezen, mikor már ott keringtünk egy ideje (titkon remélve, hogy csak megtetszik neki és bemegy), hogy most már levehetik a többiek a jelmezeiket. Akkor döbbentem rá, hogy őt ez nagyon megijeszti. Ücsörögtünk egy kicsit kint, vártam hátha feloldódik, megszokja a helyzetet, de ahogy egyre több gyerek érkezett és öltözött át, láttam rajta, hogy ez nagyon nehéz menet lesz. Akárhányszor közelebb került hozzá egy beöltözött társa, ő elmenekült. Volt egy kislány, aki jót akart és jött mindig, próbált vicceskedni, beszélgetni Bencével, de láttam a fiamon, hogy erre most nem vevő, így mindig megkértem a kislányt, hogy most hagyja békén, mert ez nem segít.
Már jó fél órája próbáltam becsalogatni Bencét a csoport szobába, amikor hívtam Apát, hogy ez nem lesz egyszerű, én már késében vagyok, jöjjön és váltson, hogy el tudjak indulni. Aztán egyszer csak sikerült Bencét valahogy 1 lépéssel beljebb terelni az ajtóból és beálltam elé, hogy óké most már bent vagy, akkor próbáljunk is meg bent maradni. Beszéltem az óvónénivel, hogy mi legyen és ő is egyet értett abban, hogy most nem szabadna neki engedni, be kell valahogy vinni, mert nehogy ez legyen majd hétfőn is vagy bármikor máskor, hogy ő sír, hogy nem akar bemenni, abban a reményben, hogy ráhagyjuk és akkor hazamegyünk vele. Így hát elmagyaráztam Bencének, hogy senki sem fogja bántani, ha akar behúzódhat a kuckójába, ahol békén fogják hagyni. Hatalmas sírás, reszketés, verekedés árán ölbe vettem és bevittem, leültem vele egy székre. Zokogott, hogy ő ezt nem akarja. Én meg ültem ott, hogy na akkor mi legyen, már én is majdnem elbőgtem magam, amikor kicsit alábbhagyott a tiltakozás és elkezdett nézelődni.
Ekkor döntöttem úgy, hogy lépni kell, bevittem őt a kisebb szobába, ahol éppen nem volt senki és letettem őt a kanapéra, hogy pihenjen ott, bújjon be a nagy párnák közé, de ő persze ezt sem akarta, csak mondogatta, hogy menjünk haza. Ismét elkezdett sírni, közben bebújt az asztal alá... Hát had ne mondjam, hogy mit éltem én át, de valószínűleg ez semmi volt ahhoz képest, amit ő érezhetett akkor. Megöleltem, megpusziltam, ekkor befutott Apa. Nem akartam, hogy őt is lássa, mert akkor vége a világnak és tuti haza kell vinni... Az óvónő mondta, hogy figyel rá, megkéri a többieket, hogy most ne menjenek oda be, had oldódjon Bence... Kifelé jövet még mindig legszívesebben visszamentem volna érte... Aztán szembejött a pszichológusnő, mondtam neki, hogy baj van, azt mondta hogy Bencéhez indult épp, úgyhogy megpróbálja megoldani a helyzetet... Igazából ekkor kezdtem megnyugodni, mert addig úgy éreztem, hogy senki sem tud segíteni neki. Nem volt ped.asszisztens sem, aki külön Bencével tudott volna lenni, az óvónőnek meg ott volt másik tizen x gyerek még, nyilván nem ülhetett le Bencével foglalkozni.
Most felhívtam a pszichológust, hogy mi lett végül, kell-e menni szte Bencéért, de megnyugtatott, hogy nincs baj, kicsit később ő maga kérte, hogy felvehesse a jelmezt és beállhasson a többiekkel játszani...
Közben Apa is hívott reggel, mondta hogy elvitte Katát a bölcsibe, aki szintén nem akart beöltözni :( Ő is csak sírt és inkább nem öltözött be, úgyhogy le lett adva az ő jelmeze is és majd feladják Katicára, ha készen lesz rá...
Szóval egyenlőre se fotó, se semmi, csak idegeskedés, hogy szegénykék mennyire nem akarják és hogy mennyire félnek ettől az egésztől. Igyekeztem nem nagy feneket keríteni ennek, néha beszélgettünk róla, megmutattam nekik, hogy ott van a jelmeze, amit majd felvehet, lesz hozzá ez vagy az, stb.
Remélem azért jól fog sikerülni nekik ez a napjuk, legalább annyira, mint amilyen nehezen indult :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése