Kezdem kicsit furcsán érezni magam, amiatt hogy néha bizonyos
dolgokban mennyire gondolkodom "bátran", hogy nem vonok meg magamtól
minden élvezetet csak azért, mert babát várok. Néha tényleg ufónak érzem
magam, mert elfogadok egy sört, lehet az egy kevés alkoholtartalommal
bíró citromos Radler vagy egy alkohol mentes sör. De még ha egy pohár
bort is kívánok meg? Ne mondja már nekem senki, hogy ezzel keresztet
vethetek a méhemben növekvő kis élet jövőjére! Itt és most bevallom
mindenkinek, hogy én biza megittam egy pohárka bort, mert igenis jól
esett. Sőt kínáltak sörrel is, ami nem volt "kíméletes fajta", amit csak
azért nem fogadtam el, mert azért egy egész dobozzal soknak éreztem
volna, hiszen egyébként én alig iszom. De most komolyan állapotos
vagyok, nem pedig beteg... Aki ismer az tudja, hogy egy kezemen meg
tudom számolni hányszor ittam alkohol tartalmú italt egy évben. Nem
hiszem, hogy egy pohár alkalmanként elfogyasztott bor, sör, pezsgő
bármelyik növekvő kis életnek tönkretenné a máját, főleg ha a
mértékletesség szem előtt van tartva.
De nem olyan rég volt nagy csodálkozás, hogy azért mert babát várok,
nem vonakodom felülni egy motorra... Nem látom ebben az esetben sem a
veszélyforrást. Nem félek attól, hogy elesik velem az az ember, aki mögé
beülök. Mert bízom benne annyira, hogy ha már felajánlotta, akkor
vigyázni fog, nem akkor fogja kipróbálni az egy kerekezést vagy nem
akkor fogja megnézni, mi a végsebessége a mocinak.
Hétvégén voltunk a telken, sajnos túl jó idő nem volt, de menni
kellett, mert már nagyon megnőtt a fű. Szerettem volna segíteni Apának
az önjárós fűnyírót tologatni, de le lettem hurrogva, hogy terhes vagyok
ergo felejtsem el. Egyrészről jól esett, hogy ennyire vigyáz ránk Apa,
de másrészről meg úgy gondolom, hogy bízhatna bennem annyira, hogy ha
már nehezemre esik vagy nem esik jól a munka, akkor abbahagyom.
No és akkor végül a másik véglet, ahol ugyan nem a terhesség, csak az
emberiesség hiánya miatt voltam felháborodva. El kellett mennem némi
áruért az egyik nagykerbe. Mivel nem voltak különösebben nehéz holmik,
így gondolkodás nélkül elmentem. A raktárban már sokan vártak a sorukra,
így hát én is leültem türelmesen. Szép lassan haladt a sor, mígnem
egyszercsak az utolsó előttem lévő vevő következett, aki kérdésemre el
is mondta válaszként, hogy ő már kapja a csomagját, én jövök. De mire
végig mondta a mondatot, már be is vágott elém az utánam érkező "úr".
Köpni nyelni nem tudtam a meglepettségtől. Nem azért, mert egy terhes nő
elé pofátlankodott be (tényleg beugrott elém és nem pedig sokat
tétováztam és ezt megunva tette) és nem is azért, mert egy nő elé, hanem
azért mert egyébként egy kb. 1 perces átvételt utasított maga mögé (nem
volt sok árum), ráadásul mindenki a sorára várt. Ritkán találkozom
ilyen bunkó emberrel!
Hasonló atrocitásnak voltam áldozata én is és tesóm is Öcsém
ballagásán. Először az tűnt fel, hogy furcsán néznek rám az emberek.
Jöttem-mentem az emeleteken az iskolában (egy kisebb tujával a kezemben)
Öcsém osztályát keresve, és nyugodtan mondhatom, hogy az emberek arcán
néha olyan arckifejezést láttam, mint amikor egy gyilkost néznek.
Tényleg nem értettem. Először a tujának tulajdonítottam a furcsa
viselkedést, de nem a kezemben a hónom alatt lévő szépen becsomagolt
tuját nézték, hanem konkrétan a pocakom! Na ezen rendesen bepöccentem :D
Nem értem a mai napig a problémájukat. A fentieket nézve, lehet naiv
vagyok, szóval vki legyen szíves és világosítson fel, ha tudja a választ
:) A másik megdöbbentő tény, hogy ott is akkora tahók voltak az
emberek, hogy komolyan mondom már nekem fájt! Már vonultunk ki az utcára
a tömeg után jócskán, hiszen Húgi a kis Lénával a hordozóban jött
utánam, asszem Papa fogta Domit, aki ugye másfél sincs még. Direkt
megvártuk a tömeg elvonulását, hiszen időnk volt bőven, nem volt kedvünk
a tömeggel kiverekedni magunkat az udvarról. A sort persze én vezettem a
magam kisebb, de akkor már egyértelműen kismama pocakommal (hiszen
azelőtt is megnéztek, de még hogy!). A lépcső mellett kellett kimennünk
egy kb. 1méter széles járdán, ahol a kedves rokonok ácsorogtak, ezért
csak egyszerre egy ember tudott elmenni. Szemből jött egy jó pár
rokon-féle, de egyiknek sem jutott eszébe, hogy megálljon és elengedjen
minket. Gabi mögöttem állt a hordozóval a kezében, én pedig eleinte
türelmesen vártam, hogy elfogyjanak a szemből jövők. Aztán egyszercsak
megláttam, hogy hohó kezd üres lenni a pálya, végre mehetünk, akkor a
lépcsőről viharzott el egy sietős anyuka. Na ekkor köszöntem oda neki,
hogy az udvariasságot picit gyakorolhatná... Válasz persze nem volt,
hiszen ő sietett (nem is állt meg). Bedühödve ezután már nem érdekelt,
hányan akarnak még jönni szemből, tank módjára szitkozódva törtem utat
magunknak és dúlva-fúlva vonultam ki az utcára, ahol már az Öcsém várt
minket. Mindig meglepődöm mekkora parasztok vannak körülöttem! Ennyire
nem foglalkozunk másokkal, csak saját magunkkal?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése