Eljött ez az idő is. Ahogy olvasgatom az ovis tájékoztatókat
nyeldesem a könnyeim. Az én fiam hamarosan oviba megy... Ettől valahogy
még "nagyobb" lett, még gyorsabban elszaladt az első pár év, holott
eddig is minden nap szembesültünk ezzel, pl amikor egyedül ügyesen
leveszi a cipőjét, majd elteszi a helyére vagy éppenséggel, amikor
hazaérve hangosan köszön a Papának. Amikor jön és szól, hogy "Anya vége"
a mesének vagy éppen csak úgy kapok tőle egy puszit. De akkor is
kihúzom magam, amikor azt mondja nekem, hogy "köszönöm, nem kéjek" vagy
"köszönöm, elég volt", "köszönöm szééépen" de akkor is, amikor egy
tüsszentésemre rávágja, hogy "egésségedje, Anya". Ezekre mindig
rácsodálkozom és örömmel tölt el, hogy ennyire önálló, pedig nem nagy
kunszt, gondolom minden hasonló korú gyerek képes erre, és örülök, hogy
nem hallgattam Papára, aki közölte, hogy ne szekáljam már ilyesmivel a
gyereket, még kicsi hozzá.... Nyeldesem a könnyeim, mert már nem
mondhatom neki, hogy baba, mert nem az, mert mindjárt ovis nagyfiú lesz.
Ez lesz majd akkor is, ha iskolába megy? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése