Thomas hétvége...

Eljött végre a várva várt Thomas előadás. Bence nem nagyon tudott róla, így nem is igazán várhatta. Azért még előző nap rendesen volt mit szervezni, ugyanis az autónk még mindig szervizben. Ment az agyalás, hogy miként jussunk el a Sportarénába. Apa még szombaton szét akarta szedni a Tütükét, amihez persze ki kellett volna vinnünk Papáékhoz. Ámde nincs másik autó, amiben 3-an elférünk. Tehát vagy gyalog/BKV-val kellett volna mennünk onnan vagy csak egyikünk ment volna tömegközlekedéssel... Nekem van bérletem, tehát egyértelmű lett volna, hogy ki az. Ezzel nem is lett volna problémám, én fel is ajánlottam. Apa nagyon ragaszkodott a szereléshez, és ez volt az, ami igencsak sok szervezést igényelt volna. Felmerült, hogy ő nem jön, akkor mi el tudunk menni az egyik céges autóval, barátosnémat meg be kellett volna szervezni szombat délutánra. Nekem csak azért nem tetszett ez a dolog, mert mégis csak Apával 3-asban lenne az igazi. Azért nem most jöttem le a falvédőről, így tudtam, hogy Apának nagyon nincs kedve jönni. Van ilyen, és bár nem mondta ki, hogy ez a helyzet, de titokban reménykedtem benne, hogy azért ezt a másfél órát a fiáért csak ki fogja bírni. Szóval még a cégnél is ment a dilemma, hogy honnan szerezzünk autót, hogy miként tudnánk megúszni kb. 2 óra utazást, ami a Hidegkútról történő városba bejutást illeti. A végeredmény az lett, hogy Apa csak a gyerekülést hozta el a szervizben csücsülő Tütükéből, így a két céges autóval mentünk el az előadásra.
Amikor odaértünk, mázlinkra a környéken, nem is olyan messze sikerült találnunk 2 parkolóhelyet. Kb 2-3 percen múlt ;) Már a kocsiból történő kiszálláskor elkezdte Bence forgatni a fejét, rengeteg látnivaló volt, szinte mindenre rácsodálkozott. Aztán amikor bejutottunk, akkor meg végleg tátott szájjal figyelte a környezetet, a sok embert, a büféket, az itt-ott kihelyezett Thomas plakátokat. Megpróbáltuk letenni a földre, hogy kicsit hagy fedezze fel a környéket, de ő annyira bátortalan volt, hogy két kézzel kapaszkodva a lábunkba, bújt, kapaszkodott és nem mert egy lépést sem tenni :) Majd amikor végre sikerült elfoglalnunk a helyünket, akkor felélénkült, majszolta a sajtos perecét, itta a gyümölcslevét és természetesen forgatta a fejét, hogy a sok érdekes kijelzőt, gyereksereget megszemlélhesse. Láttuk a szemében a csillogást, az új dolgok felfedezésének örömét, az ülésemelőt pedig nagy izgalommal kezdte darabokra szedni, Apa és Anya hiábavaló intelmei mellett :D No és aztán amikor elkezdődött az előadás, nagy felkiáltást hallottunk tőle: "tomááász'. Nem volt még része ilyen előadásban, ezért szokatlan volt neki, hogy nyújtogatnia kell a nyakát, hogy lásson is valamit. Hol az én ölembe mászott és próbált a székemen állva  látni is valamit (amit persze mindig igyekeztem leszerelni, hogy a mögöttünk lévők is lássanak), hol a 2 kezemmel tartott 'székben' csücsülve figyelte tátott szájjal az előadást. Volt, hogy a tőlünk balra ülő Apát eltévesztve a jobb oldalunkon ülő bácsit simogatta meg, majd mikor észrevette tévedését, fülét-farkát behúzva bújt a nyakamba :D Onnantól kezdve Apát bal oldalt kereste, de csak annyira, hogy a buksiját megsimogatva tudatosuljon benne, hogy Apa is ott van, nem ment sehova :D 40 perc elteltével szünet volt, amikor Bence kétségbeesve kereste Thomast, majd kb. 5x kellett neki elmagyarázni, hogy szünet van, folytatják majd, mire megnyugodott... A 15 perc szünet arra volt elég, hogy Bence fusson pár kört az előtérben. A büfében persze hatalmas sor volt, így nem álltunk sorba azért, hogy vegyünk a nagyon finom sajtos pogácsából. Végül túl éltük újabb pogácsa nélkül ;) Az előadás második felében Bence már kevésbé ficánkált, sikerült kicsit megzavarnunk, mert a jobb kilátása érdekében átszerveztük az ülésrendet: most már nem balról ült Apa , középen Bence, hanem balra került Bence, középre én. Ebből következik, hogy a Bence balján ülő kisfiú kapott pár simit, de aztán mikor Bence magáévá tette (értsd kisajátította) Apa  egyik kezét, megbékélt vele, hogy immár kicsit arrébb, mint volt, de megvan Apa, esélye sincs lelépni a nagy sötétségben észrevétlenül :D Sokat nevettem, mert amikor Thomas éppen nem volt a színpadon, akkor Bence rengeteget kérdezte, hogy hol van. A színészek többször bevonták a közönséget, hol énekléssel, hogy kiabálni kellet, de volt, hogy csak tapsolni. No ezeket Bence nem hogy nem csinálta, de egyenesen tilos volt nekünk is követni az utasításokat :D
Summa-summárum elmondhatom, hogy Bence nagyon élvezte az előadást, alig akart kijönni, mikor vége lett. Mi sokat bosszankodtunk, mert meglehetősen kényelmetlen volt, pl amikor a gyerek fenekét kellett támaszték nélkül tartani a kezünkben, hogy picit magasabbról láthassa a színpadot. Szerintem jobb megoldás lett volna kb. 1 méterrel megemelni a színpadot, az első sorban is tökéletesen látták volna még az előadást, mert a színészek a színpad első 3-5 méterén mozogtak csak. Így viszont legtöbbször csak az színpadi történéseket látni próbáló előttünk ülő fejét láttuk, aki hol jobbra, hol balra igyekezett rálátást találni. Ebből kifolyólag Bence is hol jobbra, hol balra helyezkedett. Érdekes volt az is, hogy az előadás nyelvét úgy oldották meg, hogy elkészítették a szinkront, a színészek pedig csak tátogtak.
No és volt bosszantó dolog is: Még az előadás kezdete előtt megkértek mindenkit, hogy vakut ne használjanak fotózás közben, mert pl. balesetveszélyes (és ugye felesleges is!). Na ezt pl. a mögöttünk ülő anyuka nem hallotta sztem, mert folyamatosan vakuval fotózott, mégpedig adott neki, mert a vörösszem effektus elkerülésére szolgáló előre vakuzást is bekapcsolta a masináján. Én meg ahányszor odahajoltam Bencéhez, mindig kaptam a megvilágításból... A végén már megkértem Apát, hogy fogjon le, mert megverem azt a nőt.
Íme pár fotó:

Előadás előtt Apával...

Már elfoglaltuk a helyünket...

Mi az, mi az? Valami készül a színpadon...

No, mi lesz már?

A látvány... Bár a kamerát a fejemnél jóval magasabbra kellett emelnem, hogy látszódjon is vmi a színpadból :(

Nekünk hatalmas élmény volt látni Bencén az örömöt, a kíváncsiságot, azt hogy csak ült és semmi másra nem figyelve az előadásra koncentrált. Egyszerűen leírhatatlan, amikor pl. odahajolt hozzám átkarolta a nyakam és összebújva néztük a műsort, vagy az a pillanat, amikor teljesen lenyugodott, amint Apa fejét meg tudta simogatni vagy a kezét meg tudta fogni. Nekem minden pénzt megért ez az előadás és nem az fog megmaradni bennem, hogy milyen kényelmetlen volt számunkra, hanem az az öröm, amit Bencén láttam az előadás alatt. Biztos vagyok benne, hogy ha lesz olyan műsor, ami érdekelheti Bencét, akkor gondolkodás nélkül szerzünk rá jegyet és el fogunk menni, mert ezt otthon utánozhatatlan!