Most már legyen valahogy!

Az emberrel mindig történnek dolgok. Vannak problémák, amikre viszonylag könnyen lehet megoldást találni és vannak, amikre ha az ember belegebed, akkor sem találja meg a legoptimálisabb, mindenki számára megfelelőt. Napok óta a levegőben lebeg, mint egy lesújtani készülő bárd, hogy akkor most mi lesz. Ahogy telnek a napok, egyre közelebb kerülünk ahhoz, amikor már azt mondjuk, hogy jó, most már aztán tényleg ki kell találni a hogyan továbbat. Mindeközben lelkileg padlót fogunk, összeroskadunk, a lehetőségeket számba véve, fogcsikorgatva próbáljuk egymást győzködni, hogy menni fog ez, ne aggódj, miközben mi magunk sem hisszük, hogy ez így lesz. Tudjuk, hogy lesz valahogy, de azt nem, hogy hogy. Meddig lehet ezt ép ésszel bírni? Mikor jön el a pont, amikor már azt mondhatjuk tiszta lelkiismerettel, hogy köszönöm szépen innentől más vigye a terhet, mert én már belerokkantam vagy annak a határán állok. Mikor mondhatja ki bármelyikünk, hogy oldd meg te, oldja meg más a problémát, mert én/mi már képtelen(ek) vagyok/vagyunk tiszta fejjel gondolkodni. Mindezt úgy, hogy az elvárások egyre nagyobbak, a megoldás meg nincs meg. Sehol senki sem tudja megmondani, hogy mi lenne a jó. Pedig most jó lenne. Mindenki csak tologatja másra a felelősséget, mert "őt nem érinti ez a probléma". Kapunk ötleteket, a megvalósításban viszont senki sem segít. Dolgozz, lásd el a mindennapi teendőket és vegyél a válladra még1 terhet... Egy olyat, amit nem csak neked kell(ene) cipelned...
Rajtam/rajtunk ki fog segíteni?