Imre
papa szombaton úgy határozott, hogy polcot csinál az egyik kutrincába,
mert az kell. Ezzel semmi gond nem is volt, ha kell hát kell, mit ad
Isten, hát majd csinál :) Volt már ilyen, ez nem jelent semmi akadályt,
nem kell ezermestert hívni, itt van ő, aki a legtöbb dolgot meg tudja
csinálni a házban. Az egyetlen dolog, amit nem kalkulált bele a
folyamatba, az a kb fél liter házi mézes itóka, nem kevés alkohol
tartalommal.
Hozzá is kezdett a feladathoz, ahogy kell. Fogott egy
mérőszalagot és elindult a kutrincába mérni. Hangosan mondogatva, hogy
kettőharmincnyóc jött is ki rövid időn belül, ment keresni egy elég
hosszú fadarabot, ami a célnak megfelel. Gonoszkodtunk vele kicsit, hogy
megpróbáljuk összezavarni a számokkal, persze nem sikerült. Meg is
jelölte a deszkát, hogy hol kell elvágni, kicsit bele is fűrészelt, hogy
szemüveg nélkül is lássa a jelölést, de gondolta azért leméri még1x. A
helyzetet figyelembe véve, teljesen egyet értettem vele. Persze miközben röhögtünk és kontráztunk egymásra (Apa, Öcsém és én) 283, 243,
228, had legyen minden, záporoztak a számok bőven. Jön is ki Papa
vakargatva a fejét, hogy hú de mázli, hogy még1x lemérte, mert ez bizony
228 lett. Ekkor odaszóltam neki, hogy nem lenne-e szerencsésebb, ha
inkább holnap csinálná meg tiszta (vagy másnapos, de legalább nem
becsiccsentett) fejjel, biztos ami tuti alapon. Nem kritizálva a
munkáját inkább csak megértőn. Természetesen ő a helyzet magaslatán
érezte magát és nem törődve a felajánlott lehetőséggel nekilátott a
fűrészelésnek. Mi 3an továbbra is kontráztunk egymásra, hogy vajon a
pajta lesz-e kisebb/nagyobb, a léc kisebb/nagyobb vagy a lécen mért
hossz nem lesz a megfelelő, mert a mérőszalagon pl nem látta jól a
számokat. Közben jöttek a centik is, persze egyikőnk sem állt fel
segíteni neki, nem akartuk megzavarni az önmegvalósításában. Igaz, mi
helyzeti előnyben voltunk a józanságunk és Papa ismerete miatt, de
vártuk a fejleményeket.
Aztán eljött a pillanat, amikor Papa végre
fellélegzett, szentségelve, hogy a 2 jelenlévő gyermeke és az egyik
majdnem veje segítséget fel sem ajánlva röhögnek rajta, elindult a
kutrincába próbálni. Ekkor még jobban visítottunk, majd egyszer csak elhallgattunk
várva a fejleményeket, hogy az események egyetlen hangjáról se
maradjunk le. Feszült csend, még a hintaágyat sem löktük magunk alatt,
nehogy a nyikorgása elnyomja Papa akárcsak egyetlen nyögését is. Ekkor
egyszercsak hallunk egy igen cifra káromkodást, mi hárman egymásra
néztünk és csak annyit tudott egyikőnk kimondani az éktelen röhögés
előtt, hogy nem lett jó :D Utólag belegondolva, az első pár másodpercben
reménykedtem még, hogy hallva a mi poénkodásunkat csak meg akart minket
tréfálni, de aztán jött az a bizonyos "10 centi a k.va anyját!" mondat
és akkor már tudtam, hogy ez nem vicc, tényleg elmérte. Papa dühöngött,
mi tudtuk, hogy most inkább csendben kellene lapulnunk, de egyszerűen
nem ment. Kitört belőlünk a röhögés... Az a fajta, amikor már nem tudnál
röhögni, mert annyira fáj az oldalad a hasad, az arcod összes izma,
csöpög a könnyed, de nem is tudod abbahagyni a visítást, mert egyszerűen
felrémlik benned a kép, amikor is a próbánál ráeszmélt Papa, hogy ez
biza nem jó és az első mérést kellett volna figyelembe venni vagy
legalább rámérni még1x :)
Mivel nem volt több elég hosszú palló, feladta a próbát (jó lesz az, megtámasszuk alulról a takarmánydarálóval :D )...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése