2014. március 6., csütörtök

Autizmus, másság, megértés, segítség?

Az első kettőnek maga után kellene vonnia a másik kettőt. De kishazánkban sajnos ma nem így van. Még... Optimista vagyok :)

A héten is folytattam a kutatást a fejlesztések elérhető megoldására és lépten nyomon csak azt hallottam, hogy a gyerek érdekében nem vállalják. Mert nem tudnak megfelelő szakembert biztosítani. Oké, legyen, persze nyilván kell szakember is hozzá, de van amikor elég csak egy ismerős, egy segíteni akaró. Tényleg, néha elég. De ezt különböző mondvacsinált okokból, még ezt sem mindig lehet... Konkrétumot most inkább nem írnék, nem akarok senkit kellemetlen helyzetbe hozni azért, mert ő segíteni próbált...

Mostanában ahogy jövök - megyek, egyre többször kapom fel a fejem, olyanokra, akiknek segítségre van szükségük. Pl. egy idős nénike állt a lépcsőn és messziről hallottam a nagy sóhaját. Nem volt ápolatlan, szakadt sem, első ránézésre "csak" egy nyugdíjas nénike volt. A lépcsősor közepén állt a korlátnál, azt hittem beteg, rosszul lett. Meg is kérdeztem tőle, hogy mi a baj? Tudok segíteni valamit? A válasz viszont megdöbbentett: "Ennivalóra gyűjtök..." Álltam vele szemben és nem tudtam mit mondani. Kinyitottam a táskám, beletúrtam a tárcámba és a kezébe nyomtam egy kétszázast, miközben persze ő tiltakozott, hogy csak akkor adjak, ha van... Megörült a fémpénznek, nem győzött hálálkodni. Mondtam neki, hogy menjen vegyen belőle egy fél kenyeret, azt mondta erre, hogy az van otthon, még margarin is akad egy kevéske, de ő rizst kívánt meg ebédre. Rámosolyogtam és mondtam neki, hogy ebből tud venni egy kilót...
Tömegközlekedve bizony elég sokszor akadok olyan emberekbe, akiken látszik, hogy segítség kell nekik és nem és nem segít a többség. Volt egy fiatal lány, combtőtől gipszben a lába. Ott állt a hév mellett, mert egyszerűen nem tudott felszállni. Az emberek csak mentek mellette, fel sem figyeltek rá, mindenki el volt foglalva a saját bajával. Tényleg ennyire nehezünkre esik kicsit "kinézni" magunkból?

Komoly felüdülés volt tegnap a megbeszélésem egy kutyaterápiás segítővel. Nagyon jól esett, hogy megértett, hogy látta elkeseredésem és tényleg segíteni akart. Nem adománnyal, hanem azzal, amivel tud: a szakértelmével. Amikor elmondta, hogy mennyit kér a fejlesztésért, visszakérdeztem, mennyit? Elmondta mégegyszer és én csak ültem és nem hittem el. Kérdtem, hogy tényleg ennyi? És ez fedezi a költségeit? Elvégre hétvégén házhoz jön... Mondta hogy igen ennyi, sajnos olcsóbban nem tudja vállalni, mert a kutyunak is ennie, orvoshoz kell néha vinni, pórázra, oltásra van szüksége... Elmondta, hogy számukra nem a bevétel a fontos, hanem a segítség, amit nyújtani tudnak. Tudja ő is és a kollégái is, hogy egy ilyen gyereket nevelni nem olcsó... Komolyan mondom, szinte meghatódtam. Bízom benne, hogy rendben lesz a későbbiekben minden és a terápia megteszi a magáét. Kicsit félünk, hogy majd Bence szeretne egy kutyát, de sebaj, egyenlőre le tudjuk szerelni :) Egyébként kaptam rá ajánlatot, hogy egy személyi segítő kutyát kaphatnánk Bence mellé... Hosszú a várólista, Apa meg egyébként is tiltakozik ellene, szóval meghagyjuk másoknak a lehetőséget egyenlőre. Nem mondom, nagyon jól hangzik, hogy kaphatna Bence egy társat, talán majd egyszer lesz rá lehetőségünk...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése