Nehéz nap...

Egyre csak Ő jár az eszembe... Még mindig gyakran eszembe jut, látom magam előtt a utolsó találkozásunkat. A halottas házban pillantottam meg véletlenül. Apu ragaszkodott hozzá, hogy megnézze akkor és ott. Merthogy elhatároztam én nem fogom megnézni. De Apu teljesen összetört, nekidőlt a falnak, de a lábai nem tudták sokáig megtartani és szép lassan lecsúszott a fal mellett, leguggolt nekidőlve, én magam is sírva fakadtam aznap már ki tudja hanyadszor. Tesóm sem tudta visszatartani, pedig addig hősiesen ellenállt a feltörő érzelmeknek... Akkor láttam utoljára, azt az arcát látom azóta is... Igyekszem elterelni a gondolataim erről a képről, hogy ne így lássam magam előtt, hogy ne az esküvőm napján történt látogatásom jusson eszembe, hanem  az a Mama, aki otthon sütött-főzött karácsonykor, húsvétkor, meggyötört teste csak lassan engedte ezt megtenni, de ő nem adta fel. Korán felkelt és tette a dolgát, aztán jött a segítség is, amit csak nagy nehezen fogadott el. És végül jönnek az unokák, hozzák a dédunokákat. Apum számtalanszor felhívott, hogy mikor megyünk, mikorra legyen kész az ebéd... Meg persze mert a Mama már nagyon vár minket.

Görcsbe szorul a gyomrom... Előveszek egy gyertyát... Szokásomtól eltérően meggyújtom... Érte...