Igen, haladunk, ugyanis ma már nagyon jól érezte magát a bölcsiben.
Tegnap teljesen magamba voltam roskadva, elmondhatom, hogy az elmúlt
másfél hét legrosszabbja volt. Egy anyának az a legrosszabb, amikor el
kell válnia a gyermekétől. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz
lesz. Aztán egy jóbarátnak ki tudtam sírni magam. Rengeteget segített,
el sem tudom neki mondani, mennyire jól esett. Ezt nem lehet szavakba
önteni. Nem azonnal jött a megkönnyebbülés, hanem órákkal később. Ma,
amikor mentem Bencéért, éppen uzsizott. Szólt a gondozónő, hogy nézzek
be, de csak úgy hogy a gyerek ne vegyen észre. Nagyon jó volt látni,
hogy tömi a szájába a kenyeret, hogy bohóckodik közben a gondozónővel,
egyszerűen, hogy jóízűen evett. Aztán amikor végeztek az evéssel,
kihozták nekem. Fülig érő szájjal szaladt oda hozzám és vetette magát a
karjaimba. Eddig ilyet csak Apával csinált, amikor hazajött a munkából,
de most hogy bölcsizünk, már én is hiányzom neki és legalább akkora
örömmel fogad, mint egykor Apát. A napi beszámolót hallgatva,
hihetetlenül büszke voltam (vagyok) a fiamra: nem volt ma már 2
labdával, sírva járkálás az udvaron, hanem egész nap csak pörgött, szó
nélkül elaludt, mindent megevett. Egy rossz szava nem volt ma. Ez a jó
hír teljesen feldobott, fel kellett hívnom azonnal Apát, hogy
elújságoljam neki. :) Ez segített a tegnapról maradt kevés depimet is
eltüntetni, határozottan jobb kedvem lett. Sokkal jobb.
Tegnap este Apával töltöttek 5percet kettesben, anélkül, hogy engem
hiányolt volna. Ez nagy előre lépés, mert az elmúlt másfél hétben nem
volt hajlandó még csak odamenni sem hozzá. Ha Apa közeledett, hogy pl
puszit adjon neki vagy csak megsimogassa, Bence már bújt is hozzám
elhaló hangon... Nem jó ez így, remélem hamarosan visszatér a régi
önmaga és ismét nagyokat fognak birkózni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése